null

Becsei Vesszős György pokoljárása

 

A becsei pokoljáró különös kalandjai

 

Különös sorsokat rejt Ráckeve és környéke története: gondoljunk csak a legendás huszárkapitány, Horváth Nepomuki János vagy az 1848-ban kivégzett gróf Zichy Ödön életére vagy éppen halálára. De ha kicsit tovább merészkedünk a múlt göröngyös útján, kalandos sétánk során egy még furcsább életrajznál torpanhatunk meg: az első magyar „pokoljáróénál”, Krizsafán fia Györgyénél, akit a kutatók többsége Becse Vesszős Györggyel, Nagy Lajos király vitézével azonosít. Apját és őt krónikáink is említik: előbbi a Károly Róbert király családjára támadó Zách Felícián ártatlan hozzátartozói közül végzett többel Léván, utóbbi Durazzói Károly herceggel, Nagy Lajos öccsének, Endrének vélt gyilkosával Nápolyban. Déli szomszédunk, Szigetbecse, valaha az ő családi birtokuk volt.

 

A túlvilágjárás irodalma több ezer éves múltra tekint vissza. Már a világ első irodalmi alkotása, az i. e. 19-18 században keletkezett Gilgames eposz két hőse, Enkidu és a címszereplő Gilgames is leszáll az alvilágba, de csak utóbbi tér vissza élve. Ezt követik időben az alvilágba szintén eljutó görög hősök, félistenek kalandjai, így a jól ismert Odüsszeuszé, aztán Héraklészé (aki kétszer is megfordult a mélyben), majd Thészeuszé, aki meggyőződése ellenére próbál segíteni barátjának, a meglehetősen öntelt és kellőképpen ostoba Peirithoosznak, hogy az megszerezze magának Hádésznak, az alvilág urának feleségét (aztán hosszú marasztalás után, mivel Hádész mindkettejüket egy-egy székhez „ragasztja”, csak ő térhet vissza Héraklész segítségével), valamint Orpeuszé, a dalnoké, illetve Szisziphuszé, a csavaros eszű királyé, aki egy időre még a halált is becsapta. A görög minták nyomán aztán – természetesen – a római példák sem hiányoznak, legismertebb közülük az Aeneisben olvasható.

A sort – hosszabb szünet után – a középkori „utazók” folytatták, akiknek már nem egynemű alvilággal, hanem a hármas tagolású túlvilággal kellett szembesülniük: a purgatóriummal, a pokollal és a mennyországgal. Persze ugyancsak fel kellett kötnie annak a gatyáját, aki ilyen kalandra mert vállalkozni! És nemcsak szellemileg, hanem fizikailag is, mivel a leghíresebb lejárat a pokolba az akkor ismert világ végén, az írországi Ulster tartományi Angyalok szigetén volt. Ide indult a 14. század közepén a három ismert magyar pokoljáró közül az első, a súlyos bűnökkel terhelt Becse Vesszős György – utazását elmondása alapján egy szerzetes vetett papírra – gyalog, egy szolga kíséretében Itáliából, miután lelke sem Rómában, sem a spanyol Compostellában nem lelt megnyugvást.  (A két másik közül az egyik, Malatesta Ungarus de Arimino csak nevében volt magyar, amit akkor vett fel, amikor Lajos király lovaggá ütötte, valójában művelt olasz zsoldosvezér, Petrarca barátja. Látomásait nem jegyezték fel. A másik Tar Lőrinc, Zsigmond király vitéze volt, akinek emlékeit szintén megörökítették az utókor számára, s ha hihetünk a krónikások tudósításainak, látomásai súlyos következményekkel jártak a magyar területi integritásra hosszú távon. A kicsapongásairól híres Zsigmond ugyanis, értesülve, mi vár rá a túlvilágon – ahogy egyébként Tinódi is megénekelte később -, ijedtében zálogosította el a 13 szepesi várost, hogy annak árából építse meg engesztelésül a Zsigmond-templomot a budai várban. Ahol egyébként 1541-ben, Buda elfoglalásakor, a várba amolyan korai turistaként beszivárgó török katonák gyülekeztek – de ez már egy másik történet.) A megnyugvást kereső vagy éppen kíváncsiskodó magyar utazók pokoljárása nem előzmény nélküli: a barlangot 1153-ban Owein lovag látogatta meg, majd mintegy kétszáz évvel később egy francia nemes kalandjairól maradt emlékezet.

De ki is volt Becse Vesszős György, s mikor emelkedett ki a család az ismeretlenségből?

Ahhoz, hogy ezt átlássuk, kis kitérővel egy másik család történetével kell kezdenünk írásunkat, a Becse-Gergelyekével, amelyik egyike legősibb nemzetségeinknek. Leszármazottai már a 12. századtól az ország vezetői posztjait töltötték be, s többek között olyan nagynevű családok felmenői, mint az erdélyi fejedelmeket adó Bethlenek és Apafik. Kézai szerint Becse és Gergely (a nemzetség névadói) kísérték Bizáncba a későbbi III. Bélát (az 1160-as években), s maradtak mellette. („Ez után uralkodék görög Béla, kit Becsa és Gregor a görög császárnál hosszacskán tartott.”) Birtokaik országszerte fellelhetők voltak, leginkább Erdélyben. Kiváltságos helyzetüket mutatja, hogy a királyi birtokként fenntartott Csepel-szigeten is területhez juthattak, ami Becsét és Pereget foglalta magába. Szigetbecse neve ma is emléküket őrzi, s az okiratok tanúsága szerint II. Endre (1205-1035) korában már a tulajdonukban volt. (Ez nem mond ellent Miskei Antal Ráckevéről írott művének, ahol a szerző a 12. századra teszi a tulajdonjog megszerzését.) Egy átmeneti, erőszakos tulajdonos változást nem számítva, a terület 1308-ig marad birtokukban, amikor Becse és Gergely nemesek zálogba adják Chata fia Imrének (Becsei Csatafia Imre, aki egy Becse-Gergely lányt vesz feleségül, így női ágon lesz a család része. A család első ismert ősei Csata, illetve testvére.) Imre neve itt tűnik fel először a zálogügyletet jegyző budai káptalani iratban. Becse teljes megszerzésére Csatafia Imre utódainak akkor nyílt lehetősége, amikor 1342-ben a Becse-Gergely nemzetség egyik tagját, Lőrincet a zólyomi főispánon elkövetett erőszakoskodásért fej- és jószágvesztésre ítélték, s az ítélet végrehajtásától Becse Töttös István (Becse Vesszős Györgynek, történetünk hősének testvére) mentette meg a fejpénz biztosításával, miközben (Sziget)Becséből is kivásárolta Lőrinc részét.

A közvitézből az ország egyik főurává lett apa nevével, aki Károly Róbert szolgálatában állott, Szegfű, a kérdéskör legrészletesebb kutatója szerint először egy 1311 decemberében kelt iratban találkozhatunk egy birtokadományozási ügyben, „magister Emericus serviens noster de Beche” (a mi szolgánk, Becsei Imre mester) megjelöléssel, de neve valójában már 1308-ban, a budai káptalan előtt kelt iratban feltűnik, amikor zálogba veszi Becse és Gergely nemesektől Becse települést.) 1316-ban már ispán, valamint a királyi társzekerek parancsnoka, két év múlva Bodrog vármegye főispánja, aki a király kedvelt vitéze hadivállalkozásaiban. 1321-től Bars megye főispánja, valamint lévai várnagy. E tisztségében részese a Zách Felícián családja elleni bosszúnak, amikor a magyar jogszokással ellentétben távoli családtagokon is kegyetlenül megtorolják az elkeseredett apa támadását a királyi dinasztia ellen. Mint ismert, erre azután került sor, hogy Károly Róbert felesége, Piast Erzsébet Magyarországon tartózkodó öccse, a későbbi  Nagy Kázmér lengyel király állítólag elcsábította Felícián lányát, Klárát. („Volt még Felíciánnak egy Sebe nevű nagyobbik leánya is, egy Kopaj nevű nemesember felesége: Léva vára előtt Becsei Imre, az ottani várnagy parancsára ennek fejét vették, Kopajt mindhalálig bebörtönözték; ezenfelül fiait keresztes vitézekkel egy tengeri szigetre küldték, hogy sose lássák viszont szülőföldjüket. Végül sok Felícián nemzetségbeli nemest lemészároltak.” – Képes Krónika)

Imrének három fiáról tudunk, ezek egyike történetünk hőse, Becse Vesszős György. A pokoljárásról készült feljegyzés szerint 1329-ben, az okiratokban szereplő adatok alapján viszont 1316-17 körül láthatta meg a napvilágot, mivel nagykorúsága (14. életéve) 1330 körülre datálható. A korabeli okiratokban egy ideig testvérével együtt szerepel, apjuk után közösen töltik be kezdetben a barsi főispáni és a lévai várnagyi tisztet is, de 1335 után már csak Töttös, aki gyorsan tovább emelkedik a ranglétrán. Előbb királyi főajtónálló, majd óbudai várnagy, pilisi főispán s visegrádi várnagy, később jászok bírája aztán királynői tárnokmester lesz. Töttös még azt is eléri, hogy Lajos a neki és apjának tett szolgálatok fejében egy 1344-ben, Visegrádon kelt rendeletében Becse jobbágyait felmenti a királyi szolgálat alól. „Lajos király megfontolva Beche-i Imre fiai: Theteus (Töttös - VZ) mester királyi ajtónállómester és Wessceus (Vesszős – VZ.) mester Saskew-i várnagy hű érdemeit, amiket először néhai királyi apjának, majd Lajosnak teljesítettek, azt a kegyet teszi nekik, hogy a nagyszigeti Beche faluban lakó jobbágyaik nem tartoznak azt a szolgálatot teljesíteni, amit apja idején, hanem mostantól Beche az ország nemesei birtokai szokásának megfelelően legyen, kiemelve minden teher alól, amikkel a nagyszigeti népek és jobbágyok tartoznak, elkülönítve ezek közösségétől.”  

Két év múlva pedig őket és jobbágyaikat a király már a megyésispánok, megyei bírák, városok és szabad falvak bírói ítélkezése alól is mentesíti. Mindeközben birtokaikat is gyarapítják, és az oklevelek számos peres ügyük emlékét is őrzi, amelyekben többnyire Töttös István jár el. György 1342-től saskői várnagy, 1347-től zólyomi főispán. Ugyanekkor cserél velük birtokot a király, s kapják meg Pereg és Becse helyett a felvidéki Zselizt, Udait és Mártondot.

Az 1347. szeptember 23-án, Budán kelt oklevél rendkívül értékes információkat rejt a Ráckeve és közvetlen környéke akkori épített és gazdasági viszonyaira, ezért érdemes hosszabban idézni: „Lajos király hírül adja: mivel Beche-i Imre c. fiai: Thuteus ~ Theutus ajtónállómr., pilisi és Wezzeus ~ Wezzews mr. Zolium-i c.-ek 2 birtoka - az egyik a Csepel (Magna Insula Bude) szigeten van Szt. István első vértanú tiszteletére szentelt kőegyházzal (a templomról Miskei Antal is beszámol a Ráckeve és története I. című munkájában - VZ), a másik Peregh nevű Fejér m.-ben a Danobius folyó mellett, ahol Szt. Imre tiszteletére szentelt kőegyház van (kiemelések tőlem – VZ)- a hozzájuk közel eső királyi allodium, wulgariter moyur, számára igen hasznosaknak látszanak, a király és Imre fiai közös megegyezéssel, összes haszonvételeikkel és tartozékaikkal (...), kiváltképpen a Danobius folyón levő 6 malommal, 6 szolgálónővel, 73 nagy marhával, 150 disznóval elcserélik a király Selez, Wdool és Mortund birtokaiéit.

Vesszős Itáliába valószínűleg 1347 novemberében indul a királlyal, aki öccse, Endre herceg meggyilkolása miatt vezet hadjáratot a nápolyi királyság ellen. Erről és a támadást kísérő megtorlásról, többek között Durazzói Károly meggyilkolásáról több itáliai és magyar forrás számol be, közülük egy, a névtelen minorita név szerint is említi Györgyöt, mint – a gyilkosságban egyébként feltehetőleg ártatlan Károly – hóhérát. „Ama helyen, ahol az ártatlan Endre királyt galádul megölték, s testét gyalázatosan egy ablakon át a kertbe vetették, a király úr a durazzói herceget egy katonája, Becsei Imre fia Vesszős által január hó huszonharmadikán lefejeztette, s tetemét az ablakon át ugyanabba a kertbe tisztesség nélkül kidobatta.”

Hogy ez után (vagy az 1350-ben induló második nápolyi hadjáratot követően) kapott-e kapitányi tisztséget Apulia környékén, Troiában és még néhány településen (ha nem is egész Apuliáét, mint azt a látomásait lejegyző szerzetes tudni vélte, mivel az itáliai területek kormányzásával megbízott vezérek között neve nem szerepel), még tisztázásra szorul, bár az időbeli közelség miatt szerintem inkább a 2. verzió valószínűsíthető. Az itt zajló ütközetekben, illetve a köztes időszakokban követhette el azt a temérdek bűnt (a vízió egyik helyén 250, másutt 350 ember halálát róják fel neki, igaz, az utóbbiba már a cinkosai által elkövetett gyilkosságokat is beleérthetjük), amelyek miatt zarándoklatra szánta el magát. Vesszős György egyébként egy év múlva, 1348 novemberében már újra itthon, erről a budai káptalan 7-én kelt levele tanúskodik, amikor egy birtokcsere ügyében járnak el testvérével együtt.

  1. áprilisában ismét személyesen jelenik meg testvérével Nagy Lajos király előtt Máré vár ügyében.

Idő közben György szeretett testvére, Töttös augusztus vagy október elején meghal. Szegfű szerint György indulását (Magyarországról) ez váltja ki közvetlenül, de a compostellai előzarándoklatot idő hiányában kizárja a lehetséges útiállomások közül, s Rómát is csak esetleges helyszínként kezeli. Szerinte György Szent Patrik Purgatóriumához november 10-én jutott el. Más kutatók is ez év végi „alámerülést” valószínűsítenek, furcsa módon figyelmen kívül hagyva a purgatóriumi látogatást igazoló Armagh érsekének, Írország prímásának több levelét, amelyek már a purgatóriumban tett utazást megtörténtként említik, s kettő közülük 1353. február 22-én kelt! Ehhez képest jelentős csúszással, decemberben ír az eseményről Pál, a sziget Szt. Ágoston-rendi kanonokainak priorja, s Clogher püspöke is az év végén erősíti meg a túlvilági kaland megtörténtét.  

Nos, akárhogy is volt, végül György még életében megjárta a túlvilágot az Úr 1353. évében. A leszállás azonban nem csak úgy, „gondoltam egyet, leruccanok kicsit a mélybe” módon történt, mert a pokolba is csak engedéllyel lehetett belépni akkoriban. Hiába, no, a bürokrácia már a 14. században is virágzott, és fontosságának tudatában volt.

Bele is bonyolódott kicsit a mi Györgyünk ebbe a dologba, amikor – a kalandjait feljegyző szerzetes szerint hosszú, több száz kilométeres gyalogos zarándoklat és tengeri átkelés után, Róma és a spanyolországi Compostella érintésével – csak úgy, naivan megérkezett a nevezetes helyre, az írországi, Ulster tartományi Angyalok szigetén álló Szent Patrik kápolnához és barlanghoz, s ott szembesült a rideg ténnyel: már fordulhat is vissza az úton, amelyen érkezett, hogy a nyolcnapi járásra fekvő érseki székhelyen írásos engedélyt szerezzen nevezetes cselekedetéhez, különben ugyan – némi képzavarral élve – soha az életben nem jut el a túlvilágra. De ha már ennyit fáradozott, nem adta fel, s 16 nap múlva, zsebében Armagh érsekének, Richardnak (s Miklós clogheri püspöknek) levelével már újra ott toporgott a Szent Patrik Kápolnánál, bebocsátást kérve a hőn áhított úti célhoz. Ahogy a vízió írja: „György tehát határtalan örömmel a szívében visszatért Szent Patrik Purgatóriumához (…) az érsek és a püspök urak parancslevelével.”

A Szent Patrik Purgatórium a középkori Európában népszerű, de magas rizikófaktorú turisztikai célpontnak számíthatott a kalandvágyó vagy éppen kellően elszántan megtisztulást keresőknek, többnyire nemeseknek, ezért csak a bátrabbak szánták rá magukat az életre-halálra szóló kalandra. Merthogy, bizony, sokan ott maradtak a mélyben örökre.

Egykorú leírások szerint a barlangnak két, meglehetősen szűk bejárata volt, ezek egyikén kellett magát átpréselnie a vállalkozó kedvű uraknak. A nyílás aztán aknaszerű mélyedésbe torkollott, amelynek alján koromsötét, kénes gázokkal teli labirintus várta a bátrakat, s a kalandok igazából innen kezdődtek. Mert ha a delikvens tovább indult valamelyik járaton, akkor leginkább a szerencsén múlott már, hogy kitalált-e innen vagy sem, ha közben eszméletét, aztán meg életét nem vesztette a mérges gőzöktől.

A szakirodalom szerint az évszázadok során százak pusztultak el nyomorúságosan a kéngázos labirintusban, s a tömeges szerencsétlenségek miatt többször is bezárták a helyet. Így pl. a 15. század végén, de a tiltakozások hatására hamarosan újranyitották, majd a 17. század első felében, amikor befalazták a bejáratot, ám ez sem tartotta vissza sokáig a vakmerő zarándokokat.

Persze, György vitéz 1353-ban még nem láthatta előre a Szent Patrik Purgatórium jövőjét (legalábbis a vízió erről nem számolt be a látomásai között).

Annál inkább másról.

Belépés előtt Györgynek különös szertartáson kellett átesnie. Először meg kellett gyónnia, majd vezekelnie, s feloldozást kapnia egy arra kijelölt személytől. Ezt követően 15 napon át koplalnia, azaz kenyéren és vízen élnie. A furcsaság ez után jött: egy közeli templom közepén fekete lepellel letakart ravatalt helyeztek el, erre feküdt rá, mintha meghalt volna, s a korabeli szertartásoknak megfelelően öt napon keresztül halotti zsolozsmát, aztán rekviemet mondtak érte reggel és este hangos énekszóval. Ha pedig a misét is elmondták, meghúzták a harangokat, ahogy az elhunytakért szokás. Az ötödik nap elteltével aztán a terület urának és kíséretének jelenlétében a papok a barlang bejáratához vezették Györgyöt, aki – a leírás szerint – köszönhetően valamiféle csodás égi segítségnek, játszi könnyedséggel mozdította el a bejárat fölé hengergetett, egyenként 7-800 kiló súlyú köveket, hogy szabaddá tegye az egyébként kulcsra zárt szűk lejáratot, ahova végül, szabály szerint, három fehér tunikába öltözve, öv és csuklya nélkül, mezítláb és fedetlen fővel lépett be. A biztonság kedvéért azért még indulás előtt egy szalaggal a kezéhez erősítették Szent Patrik nagy értékű és híres keresztjét, hogy azzal hadakozhasson lelke üdvéért. A perjel aztán rázárta az ajtót.

S György hirtelen koromsötétben találta magát.

Mint - elmondása alapján – arról ma, 666 évvel később (micsoda numerológiai csemege: 666 és egy pokoljáró!) értesülhetünk, a bátor magyar előtt ekkor másfél mérföld mélységű csigalépcső nyílt meg, ezen haladt lefelé botorkálva, miközben világosságért fohászkodott. Imája, lám, meghallgatásra talált, mert hirtelen fényesség szűrődött át valamilyen lyukon, ami aztán végig kísérte őt a lépcső aljáig, ahol aztán látomások, kísértések sora vette kezdetét.

Útján először egy hófehér kápolnát látott, ahol buzgó imába kezdett, majd három ősz aggastyán (akik azért, nem véletlenül, egynek tűntek – gondoljunk csak a szentháromságra) jelentek meg előtte, hogy felkészítsék a rá váró kalandokra.

A kápolnából kijövet aztán fejest ugrott a sűrűjébe: hirtelen háromezer ördög között találta magát, akik mindenféle tűzokádó vadállatok képében körülvették, kincseket ígértek neki, ha megtagadja hitét, majd állhatatossága miatt tűzre vetették, de miután ez sem ingatta meg elszántságát, kiszabadult. Az ördögök aztán – ismerve György katonai erényeit – vitézek alakjában tűntek fel, akik hatalmat, erőt ajánlottak neki, s hogy kapitányuk lehet, de Becsei Vesszőst ez sem vette le lábáról.

Ezzel azonban még koránt sem lett vége az ördög próbálkozásának: újabb trükköt húzott elő a zsebéből: a világ legszebb asszonya képében jött elő, de hamar kilógott a lóláb. A már-már elvarázsolódott György közelről ugyanis meghökkenve vette észre a szoknya alól kivillanó lábakat: az egyik ugyanis ökörére, a másik tényleg lóéra hasonlított. Ezután kalmárok, kígyók, szerzetesek, kanonokok kísértették, mindhiába. György még apjával és testvéreivel is találkozott, előbbi még István bátyját is lefejezte a látomásban, hogy nyomatékot adjon szavainak, de a rettenthetetlen hitű fiatalembert ez sem rendítette meg: a lefejezésekhez már életében úgy hozzászokhatott, mint mi a fogmosáshoz. Az ördög azonban nehezen adta fel, György szerelmének alakjába bújva próbálta földi hívságokra csábítani (mielőtt bárki félreértené, a hölgy, a vitéz - indulás előtt – rá bízott ékszereit adta volna vissza és szép ruhát ajánlott fel a Paradicsom ünnepére) a legényt.

„György pedig hajlott a rettenetes, nagyon erős és veszélyes kísértésre, s úgy érezvén, hogy nem tud ellenállni neki” bevetette a csodafegyvert: Krisztus segítségéért fohászkodott, mire az „ördögi hölgy az összes ékességével és ördögi ékszerével őrjöngve menekült, kegyetlen félelmet és orrfacsaró bűzt terjesztve.”

A következő látomásokban György vitéz már nem konkrét személyekkel találkozik, hanem szörnyű helyszíneket lát, ahol a lelkek senyvednek. Így a tizedikben egy hatalmas, bűzös tüzes tavat, amelyben ólom, kén és szurok égett, s amelyben háromezer vagy tán annál is több ördög egy óriási, vasfogakban végződő kereket forgatott, amely minden forgatásnál lelkek tucatjait szaggatta szét, amelyek határtalanul kínlódva hangosan jajveszékeltek. Eztán belesik egy mély kútba, majd egy jeges hegy tetején találja magát, mígnem a purgatóriumi sétagalopp után eljut a pokol szörnyű kapujáig, ahova végül nem száll(hat) le, hiszen már csak a pokol pillantásától is meghal minden ember. E helyütt találkozik Mihály arkangyallal, akinek szíves kalauzolásával a purgatóriumi kínokkal ismerkedik meg ezután behatóan. A történetet jegyző szerzetes szerint csak a rettenetes főbüntetésekből 300 van, s az itt szenvedők között bizony királyok, királynők, pápák s főpapok is akadnak. A fejezet bővelkedik a különféle bűnökre alkalmazott speciális kínzások leírásában.

Mai olvasók előtt nem lehet kétséges: a látomások egy részét s a hozzájuk fűzött teológiai magyarázatokat nem az ilyen téren nyilván képzetlen György mondhatta tollba, hanem a feljegyzést készítő szerzetes véleményét, a keresztény egyház hivatalos álláspontját tükrözik.

A 29 fejezetből álló, korabeli olvasóját a földi kihágásokért szörnyű túlvilági büntetésekkel rémisztgető könyv azért happy enddel zárul. Hosszú purgatóriumi, majd rapid pokolbetekintő útja végeztével Györgynek ugyanis megadatik a lehetőség, hogy a Paradicsom földi másába is belépjen (az igazi, égi szférába, csakúgy, mint a Pokolba, élő embernek tilos a bejutás). Az itt látott csodák rövid összefoglalásával, kedves olvasó, meg sem próbálkozom, ahhoz e sorozatnak hosszú időn át kellene folytatódnia. Elégedjenek meg hát képzeletükkel, amelyben „mint egy mindenféle drágakövekből elmesélhetetlenül szépen megalkotott és szerfölött illatozó síkság”, gyönyörű angyalok, fenséges énekek, ékes és díszes szentek, akiknek arca negyvenkilencszer (a szám egyszerű transzcendens szorzat eredménye) szebben ragyog, mint a Nap a delelőjén, stb. tételeknek kell szerepelniük. S mikor György mindezeket jól szemügyre vette, megnyílt előtte az ég, ahol egy csodás palota trónusán Jézus Krisztust és mellette Máriát is megpillanthatta. Ezután Mihály arkangyal, György kérdéseire válaszolva hosszas felvilágosító előadásba kezd, amelyben lényegében a kor hitéleti problémái, tantételei szerepelnek. Hosszú útja végeztével pedig Györgynek sikerül elérnie, hogy édesanyja lelkének szenvedéseit lerövidítse a purgatóriumban, hogy az mielőbb a mennybe jusson.

Röviden összefoglalva eddig tartott a vitéz útja a túlvilágon. Ám a történet ezzel korántsem ért véget. György ugyanis a vízió szerint ezt követően a világpolitika színpadára lépett. Mint a menny követe, több titkos üzenetet kellett átadnia kora hatalmasságainak: így Richárd érseknek, Írország prímásának, Edwárdnak, Anglia királyának és anyjának, a királynénak, Franciaország uralkodójának, a pápának s a szultánnak, amelyek – röviden összefoglalva – a világbékét szolgálták. Ennek elmaradása persze nyilván erősen kétségessé teszi az amúgy is hitetlen utókor szemében, hogy teljesítette-e ez irányú küldetését.

Ezután Mihály arkangyal kikísérte Györgyöt a purgatórium bejáratán, ahol már izgatott sokaság várta a magyar vitézt, aki – miután szerencsésen túlélte a „lemerülést”, majdnem a felbukkanásnál vesztette életét. A rá várakozó sokaság ugyanis megrohanta, s hogy ruhájából ereklyét szerezzen, kézzel, sőt késekkel próbált meg egy-egy darabot kiszakítani belőle. Végül a terület urának, Magrathnak és kísérőinek erélyes fellépése mentette meg csak az annyi csatát s a túlvilágot is átélt fiatalembert, hogy egy ilyen helyzetben hagyja ott végül a fogát – vallásos fanatikusok örömére – ereklyéül.

György végül, szerencsésen túlélve rajongói lelkesedését, hazaindult.

Az 1354. évben aztán – Szegfű szerint – először június 26-án találkozunk újra a nevével itthon, amikor egy kaszálókkal, ligettel s egy malomhellyel rendelkező terület 25 évre szóló használatba vételéről és védelméről személyesen köt egyezséget a bozóki monostor apátjával.

Igazából azonban Vesszős mester már több mint egy hónappal azelőtt jelet ad magáról, amikor egy május 23-án kelt okirat tanúsága szerint személyesen jelenik meg az esztergomi káptalan színe előtt, hogy régi haragosával, mykalai Péter fia Andrással kiegyezzen azokban a vitás birtokügyekben, amelyek a tettlegességig fajultak. A következő években kisebb-nagyobb peres eljárásokban tűnik fel neve, még testére, Töttös két fiával is ingatlanvitába keveredik, közben Varasd vármegye főispánja, majd a zagorjei részek várainak várnagya lesz.

Végső túlvilági útjára 1363-ban indulhatott György vitéz két fiú és egy lánygyermeket hagyva maga után. Utóbbihoz fűződik a hazai freskófestészet egyik legérdekesebb művének megrendelése, amely – a vízió utazóját Becse Vesszős Györggyel azonosítók szerint – György túlvilági utazásának ékes bizonyítéka. Témája egy meglehetősen ritka ikonográfiai típus, az ún. különítélet.

A Becsei család egykori zselízi birtokán (Bars megye) álló középkori templom eredeti 14 faliképéből mára mindössze három maradt, „köszönhetően” a 2. világháborúban visszavonuló német katonák barbár eljárásának, amikor felrobbantották az épületet. Ezek egyikén látható az a különös jelenetet, amikor Vesszős György éppen kileheli a lelkét. A nyolc figurás (plusz egy lélek) alkotáson, akár egy modern képregényben, a szereplők ún. szövegbuborékban fejtik ki György megváltásával kapcsolatos álláspontjukat. A freskó alsó felének középpontjában a halottas ágyán fekvő vitéz van, amint szájából gyermek nagyságú emberalak formájában kibújik lelke, Krisztus segítségét kérve a megváltáshoz (Krisztusom, mentsen kínhalálod ára engem), miközben a lábánál álló ördög magának követeli a lelket György bűnei miatt (Bűnnel rakott a lélek, bűne akár Ninivének). A fejénél látható őrangyal – Kardos Tibor szép fordításait felhasználva – azt mondja: Számos a vétke, de halódva segedelmet kére. A képen megjelenő további szereplők, így Mária, Krisztus, egy angyal, valamint egy női alak egyenként járnak közben a halott lelki üdvéért, mire a mennyei trónusán ülő Úr megadja a feloldozást. A képen olvasható feliratok arról is tanúskodnak, hogy a képet Becsei Vesszős György lánya, Margit kérésére egy Máté nevű festő készítette. A pokoljáró és Becsei Vesszős azonossága mellett érvelők szerint a képen látható eljárás nagyfokú párhuzamot mutat a vízióban olvasható azon részlettel, amikor purgatóriumi útja során György mester Mihály arkangyal közbenjárását kéri édesanyja lelke üdvéért.

E sorok írója nem látja ilyen egyértelműnek a párhuzamot a két esemény között. A különítélet a középkorban is ismert fogalom volt, különítéletes képek, még ha kevés is, máshol is készültek Európában, s közbenjárást kérni sem volt egyedi eset. Nem stimmel a vízióban megjelenített életkor sem (24 év) Becsei Vesszős 1353-ban becsült életkorával (36-37 év), valamint erőltetettnek tűnő magyarázatok sora született (ezeket hely hiányában nem részletezem) az okiratokban fel nem lelhető Krizsafán nevű ős nevének eredetére, hiszen György apját – mint azt két részes minisorozatunk első részében írtam – Chata fia Imrének, azaz Csatafia Imrének hívták.

A számos nyitott kérdés ellenére az idők során számos ismert történész tette le a voksát amellett, hogy a két személy azonos. Érveik sorában, a zselízi freskón kívül – többek között – ott szerepel a György keresztnév azonossága, s Vesszős mester testvérét is éppúgy Istvánnak hívják, mint a látomásokban megjelenő bátyot. Vele ráadásul – szerintük – Durazzói Károly lefejezéséhez hasonlóan végez az apa, aki éppen olyan erőszakos jellemnek tűnik a vízióban, mint Csatafia Imre lehetett az életben (mint emlékezhetnek, ő Zách Klára nővérének, Sebének vétette fejét, verette láncra élete végéig annak férjét, s száműzte gyermekeiket).

Akárhogy is volt, ellenkező bizonyítékok híján egyelőre mi is maradjunk emellett.

Mert Szigetbecsének ezzel olyan muníció kerül a kezébe, amelynek használatával – a ráckevei Horváth János huszárkapitány életének és János vitéz alakjának párhuzamaihoz hasonlóan – településtörténeti, idegenforgalmi fejlesztések alapjait rakhatja le a jövőben. Ezek pedig mindannyiunk érdekét szolgálnák itt, a Csepel-sziget déli csücskében.

 

Vereckei Zoltán

 

 

 

 

 

Vereckei Zoltán